Amikor – hónapokkal ezelőtt – egy társaságban az ún. cigánykérdésről beszélgettünk, a társalgás egyik résztvevője azt találta mondani, hogy akire azt mondjuk, hogy cigány, annak nem etnikai önazonosságát, hanem a (szegénységi) kultúr-jellemzőit jelezzük. (Persze nem így, de szavainak ez volt a lényege.) A közeg, melyben a téma folyt, többnyire kimondottan értelmiségi rétegek tagjaiból állt, nem kis részben bölcsészekből, igaz, az, aki a cigány (vagy roma) jelzőt kulturális, rétegjelzőnek tekintette ott és akkor, jogász, konkrétan ügyvéd (ami bizonyos szempontból talán még elszomorítóbbá teszi a történetet, hisz így neki gyakorta akad alkalma romák joghozzáférését, mindennapjait befolyásolni).

Az említett jogász megjegyzése korunk és társadalmunk zsigeri (és nem rosszindulatú!) rasszizmusának állatorvosi lova – hogy a kellő képzavarral éljek. Egyrészt egy alapvetően etnikai kifejezést a kulturálisan periférizálódó, leszakadó rétegekre vonatkoztat, másrészt deklarációval („nem etnikumra használjuk már”) önmagában nem szakítja el etnikai jellegétől, azaz álságos (ha jelen esetben bizonyára nem is akaratlagosan az). Ugyanakkor a sztereotip, általánosító és kiterjesztő csoportazonosítás a vélt fogalom-megfeleltetés esetén is monolit, tömbszerű, differenciálatlan megközelítést eredményez, amit egyszerűbben leírva az előítélet szóval foglalhatunk össze... (A szegénységi kultúra és a társadalom „roma rétegeinek” összefüggéseire, átfedéseire később még érdemes visszatérnünk, azaz valamit érzett jogászunk, ezt el kell ismerni, csak hát...) Evvel mindennapjainkban is meg kell küzdenünk, romáknak és nem romáknak egyaránt. Avval a sajátos, egyre inkább teret nyerő folyamattal és szemlélettel, mely a többségi társadalom egyre jelentősebb tömegeinek ezen kisebbség(ek) – és evvel egy fontos határt átlépve: valamely kisebbség – helyzetét monolit tömbként kezelve a „cigányságot” minősíti, értelmezi, kezeli, közelíti, teremt viszonylatot. (Megjegyzés: a „cigány” jelzőre rakódott negatív konnotáció miatt – bár számos roma nemzetség rossz néven veszi [de még több jó néven] – a továbbiakban a „roma” kifejezést használom.)

Tehát mindenekelőtt tisztázandó: etnikai csoportról, csoportokról beszélünk. Hogy egyről vagy többről, nehéz kérdés. Ahhoz, hogy komolyan foglalkozzunk a kérdéssel, mindenekelőtt egy, a romák igen vázlatos történetét is tartalmazó rövid bevezetőre van szükség bizonyos fogalmak tisztázása érdekében.

 

A romák feltételezhetően az V. században indultak Pandzsab (az öt folyó) területéről a fehér hunok betörése elől menekülve. „Nyelvük” (amennyiben tekinthető egységes nyelvnek) valószínűleg a prakrit, a beszélt szanszkrit (a védikus irodalom nyelvének) egyik dialektusa. Erre rakódott egy perzsa réteg, majd egy örmény a további vándorlásuk során. Ott jobbára megkeresztelkedtek. Az Örményország elleni moszlim támadás elől menekülve kétfelé váltak, a (szintén moszlim!) mórokhoz csapódó észak-afriaki-hispán ágról most ne szóljunk, nem lévén témánk, ellenben a Köztes- és Közép-Európában található romák őseiről annál inkább: Bizáncon keresztül vándorolva Görögországban telepedtek le. Onnét részben áttérve moszlimként, részben menekülve az török elől kersztényként az Oszmán Birodalom terjeszkedése idején, a XIV-XV. században érkeztek hazánkba. (A XV. század tízes éveiben már svájci és sváb területeken is fölbukkannak.) Az első kárpát-medencei forrásunk jelenlétükről  egy menedéklevél (vagy inkább „hivatáslevél”), melyet Zsigmond adott ki 1417-ben.

Fontos: életmódjuk és nyelvük is differenciálódik az évszázadok folyamán (a XVIII. században Mária Terézia rendeletei nagy arányú nyelvvesztést eredményeznek, kialakulnak a romungro, a szinto nemzetségek). A nyelvüket őrző 25-30%-nyi nagycsaládban is további dialektusváltozatok alakulnak ki (a romák a többségi nyelvekből minden korszakban mindenütt könnyen bővítették szókincsüket, a nyelvszerkezetre is hatással van a környezet), főként az életmódjuk („foglalkozásuk”) függvényében. Az oláh (lovara, colara, fodozovo, stb.) dialektusok mellett a XIX. század derekán megjelenik a Havasalföld és Moldva erdélyi határairól áttelepülő, beás (cigánynyelv-vesztő, archaikus, nyelvújítás előtti román) nyelvet beszélő romák nyelve is. A nyelvi elkülönülés tehát igen sokféle. (Általában: a világban  jobbára elkülöníthető az örmény, szír és európai cigányok  nyelve, a „phen”, „ben” és „aphea” csoport.)

Ez a hevenyészett történeti összefoglaló a nyelvi és tradicionális sokszínűséget igyekszik illusztrálni. Azért tartom fontosnak mindezt, hogy érthetővé váljon a következő kérdésfölvetés: vajon az egyértelműen és bizonyosan rokon szokásokat és hagyományokat, azonos hit- és regevilágot áthagyományozó nemzetségek rokonsága ellenére és mellett egy etnikumnak tekintendő-e a „cigányság” akár hazánkon belüli csoportjainak is mindegyike, a nyelvi, történelmi, és bizony hitvilágbeli különbözőségekre, a számos eredetmítoszra (Egyiptom hercegei, a gipsyk, avagy gippei cigányváros) is tekintettel? (Erre a kérdésre válaszolni igen nehéz volna, lévén definiálandó az „etnikum” fogalma, amely korántsem olyan egyszerű! A fölvetés inkább a „cigányságról” alkotott vélemények megalapozottságát hivatott górcső alá vonni.) Az etnikum egységességének kérdését alighanem a romáknak maguknak kell majd végső soron megoldaniuk, az ő illetékességükbe tartozik. A többségi társadalom ezt a jogot önkényesen (általában egységesnek tekintve a „cigányságot”) nem veheti el.

A többségi társadalom (és implicite jogászunk) egyik komoly fölvetése a roma kisebbség integrációs képességének hiánya kulturális és gazdasági, általában szociális téren egyaránt. Bár ilyen irányú adatok nem állnak rendelkezésünkre (1990 óta etnikai megoszlás alapján semmi ilyesmiről nem gyűjtenek adatokat), korántsem zárhatjuk ki a romák gyengébb integrálódását egyéb (bármilyen aspektusú: gazdasági, kulturális, etnikai, fizikai, mindkét értelemben vett szexuális) kisebbségekhez képest. Hogy megértsük az okokat, nézzük a roma kisebbség(ek) társadalmi kereteit egyéni és közösségi szinten!

 

Az elsődleges szocializációs közeg (általában a család, rosszabb esetben nevelőotthon, vagy akár az utca) meghatározó szerepét az egyén fejlődésére a másodlagos és a harmadlagos közeg módosítja, bizonyos kutatások szerint a másodlagos az életpálya tekintetében fölülírja, alapvető szerepét átveszi. A másodlagos közeg az oktatást, a harmadlagos az egyéb közösségi tereket (lakókörnyezet, mediális tér, stb.) jelenti.

Az elsődleges közeg adott. A roma népesség ma a fővárosban területileg nem szegregáltan, a rendszervártást követő gazdaságstrukturális átalakulásokat megszenvedő lemaradó iparvárosokban, illetve kistelepüléseken szélsőséges szegregációban élnek nagyobb számban. Míg az első esetben a szegregáció „sakktábla-szerű”, azaz háztömbönkénti, a második és harmadik említett formában településrészek különülnek el etnikai alapon, sőt kistelepülésenként is megfigyelhető ez: vannak „elcigányosodott” és „elcigánytalanodott” települések is! Azaz míg Budapesten – hogy párhuzammal éljünk – az ellosangeleszesedésre az adottságok alapján nem számíthatunk, ugyanez vidéken már megkezdődött, számos helyen be is fejeződött. (Az a feltételezés, hogy a '92-es Egyesült Államokbeli zavargások előzményeinek valamiféle párhuzama – például Olaszliszkán – már el is kezdődött lángoktól öleltünkben, talán merész. Ám elmélázni rajta akkor sem haszontalan, ha végül elvetjük...) Mivel az elsődleges közeg adott, a harmadlagos pedig a spontán és a tőkék által befolyásolt folyamatok alapján strukturálódik, a – ma még - közösségi finanszírozású és fönntartású alrendszerre, a másodlagos szocializációs közegre érdemes fokuszálnunk.

Bársonynesz-ingatónk oktatási rendszere – vidéken súlyosbítva a területi elkülönülés okozta alaphátrányokkal – a szegregációs folyamatok erős katalizátora. A jelenlegi szokások, személyes politikai ambíciók éppúgy, mint a megalapozatlan szakmai döntések fölerősítették a roma rétegek oktatáshoz férésének akadályait. A szegénységi kultúra mélyrétegeinek többségi tagjai eredendően hátrányt szenvednek az integrált és differenciált oktatás hiányától, a korai (akár bölcsődei, de legkésőbb óvodai) fejlesztési programokhoz jutás elenyésző esélyétől, ez azonban a roma gyermekekre fokozottan igaz. Az is jelentős hátrányt eredményez, hogy a roma tanulókat – gyakorta kimerítő, alapos vizsgálat nélkül - nagyobb arányban irányítják a speciális intézmények felé. Emellett már csupán elenyésző probléma az a szomorú tény, hogy az oktatási rendszer kizárólag a többségi társadalom kulturális kódjait, nyomait, narratíváit közvetíti. És talán érdemes megemlíteni a maradék, kisebbségben lévő nem magyar anyanyelvű roma csoportok hátrányát a nyelvi beágyazottság hiánya miatt... Azaz a romák az objektív relatív depriváció szenvedői – etnikai alapon!

Azaz a jelenlegi oktatási rendszer a romák jelentős tömegeit kényszeríti a szegénységi kultúrába. És itt érdemes megállni. A szegénységi kultúra ugyanis nem gazdasági, hanem – mint a jelzett és a jelző viszonya mutatja – kulturális vonatkozású, a szegénység ennek következménye. Nagyon leegyszerűsítve: az öngondoskodás képességének, a társadalmi, kulturális, földrajzi, gazdasági térben adekvát életvezetési stratégia kialakításának hiányát, a tőkéknek és azok értékeinek föl nem ismerését, az értékorientáltság zavarát takarja. Főbb okait a kulturális normarendszer ki nem ismerésében éppúgy föllelhetjük, mint az információszegénységben, a kommunikációdefektusban, vagy akár a devianciákban (drogok, pszichés betegségek, társadalomidegen normák), és persze ezek együttesében; de tegyük hozzá, egy negatív visszacsatolási spirált alkotnak, tehát ezeknek indukálói és katalizátorai is. Az edukációs alrendszerek épp a normarendszer elsajátítását akadályozzák, az információklasszifikációs és a kommunikációs készségek kialakítását nehezítik, így lehetetlenítve el a társadalom és alrendszereinek, hatalmi mechanizmusainak ingerlését visszajelzésekkel. Ezért, bár nincsenek ilyen irányú fölmérések, nem lepne meg, ha a roma népesség a teljes lakosság körében számított számaránya fölött reprezentálná magát a szegénységi kultúra rétegeiben.

A kulturális integrációt meghatározó szocializációs tényező fönt leírt működése következtében, és nem elhanyagolható módon a többségi társadalom előítéleteinek köszönhetően a munkaerő-piaci megjelenés is súlyosan torz reprezentáltságot eredményez a romák számára. Mindezt még kiegészíti, hogy a kvalifikált munkaerőt igénylő foglalkoztatási ágakból romák eleve kisebb eséllyel részesülhetnek a többségi informális represszió (a cigányellenesség) miatt. A munkaerő-piaci kirekesztettség gazdasági kirekesztettséget, illetve a munkához fűződő viszony torzulását eredményezi. Ez annyiban mindenképp különbözik az etnikai többség szegénységi kultúrájától, hogy itt a „bőrszín”, a rasszjegy eleve kisebb esélyt ad a következő nemzedékeknek is mind a kulturális integráció, mind a munkaerő-piaci megjelenés tekintetében. Azaz egy elmélyülő kulturális kóddá válhat a társadalmilag elfogadott, bevett forrásszerzési módok elutasítása. Ez (és itt most veszélyes vizekre evezek, tudom, de megkockáztatom) egy jelentős arányú társadalmilag deviáns kisebbség kialakulásának veszélyét hordozza magában.

Szóljunk néhány szót a többségi társadalom roma kisebbséggel (kisebbségekkel) kialakított viszonyáról is!A hazai roma szubkultúrák egyik legnagyobb problémája, hogy az integrálódás szinte lehetetlen. A többségi társadalom kirekesztő, előítéletes, sztereotip (igen, sajnos néha magam is). Akkulturációs elvárásokat támaszt a romákkal szemben, asszimilációt követel, ugyanakkor a többségi társadalom jelentős és igen hangos része, a számos rasszista csoport semmilyen asszimilációs törekvést nem fogad el (erre még érdemes visszatérnünk). Egységes tömbként kezeli a szociálisan, etnikailag, kulturálisan sokszínű, igen tagolt "cigányságot". Etnikai jellegűként, "cigányproblémaként" vetődik föl a mediális és a privát térben egyaránt számos nem etnikai (hanem például kriminalisztikai, szociális, urbanisztikai, oktatási, munkaügyi, kulturális) kérdés. Prekoncepciótól terhelt állításokat, adatokkal meg nem erősített véleményeket (pl. a romák bűnelkövetési hajlandóságának arányukat meghaladó voltáról, a segélyhez jutási prioritásról) tekintenek ténynek. (E sorok szerzője is csupán feltételezi, hogy a roma népesség számarányát meghaladóan szenvedője a szegénységi kultúrának, az ebből adódó társadalmi devianciáknak. Sürgető szükség volna az ilyen jellegű felmérésekre is, a klasszifikációs probléma figyelembevétele mellett!) És két furcsaság:

a) Nemzetünk fogy, ami jelentős veszélyforrást jelent (hacsak nem közelítünk globálisan a kérdéshez, hisz' már most is túlnépesedett a Föld!), ugyanakkor a romák – vélt vagy valós – jelentős demográfiai növekedése épp a „fogy a magyar” okán jajongókat tölti el kétségbeeséssel. Ez vagy logikai képességek hiánya, vagy nettó fasizmus. A demográfiai verseny bármely kisebbséggel szemben ugyanis a társadalom dezintegrációját eredményezi.

b) Miközben a többségi társadalom jelentős része asszimilációt, akkulturációt követel a roma kisebbség(ek)től, aközben - igen jól artikuláltan - a mediális térben jól hallható jelentős társadalmi befolyással bíró csoportok részéről a teljes, a szabad identitásválasztást eltagadó, származási alapokon követelt szegregáció. Ez így komoly veszélyt jelent az esetleg kialakuló egységes roma nemzeti identitás „szlovák” jellege tekintetében, mert a nemzeti identitás magyarsággal szembeni öndefiniciójának lehetőségét hordozza magában, a kettős identitás esélyét pedig kizárja.

Végül a többségi társadalom megoldáskísérleteiről is érdemes néhány szót szólni. Mivel a politikai osztály is valamiféle „cigánykérdést” igyekszik orvosolni, a megoldásképletek jobbára kevéssé a szegénységi kultúra, a többségi társadalom etnicizmusának fölszámolása, vagy a kulturális, nyelvi, közösségi autonómia feltételeinek, kereteinek megteremtésére irányulnak. Leginkább a pozitív diszkrimináció (pl. egyetemi többletpont) megközelítését alkalmazó technikák kerülnek előtérbe, miközben az Alkotmány által is rögzített kisebbségi jogok részleges csorbulását észlelhetjük (pl. az etnikai kisebbségek országgyűlési képviselete alanyi jogon; romano és beás nyelvű oktatás hiánya). A pozitív diszkriminációval két alapvető gondot érdemes tekintetbe vennünk. Egyrészt minden pozitív diszkrimináció egyben negatív is – a diszkriminációs körön kívül esők szempontjából. Ami még bizonyos elvek alapján elfogadható is, hisz az elesett, marginalizálódó, perifériára szoruló rétegek segítése hosszú távú társadalmi befektetésnek is tekinthető, ám van egy fontosabb kérdés: vajon az etnikai alapú pozitív diszkrimináció a roma rétegek alapproblémáját – a szegénységi kultúrába szorulást, a többségi társadalom repressziós törekvéseit, a szegregációs tendenciákat – alapvetően megváltoztatja-e. A szerzőnek az a gyanúja, hogy a válasz nem. Amíg a szegénységi kultúra a bölcsődétől az egyetemig ható komplex integráció, differenciált oktatással-nevelés segítségével nem szorul vissza, amíg a mediális „pozitív diszkrimináció” (azaz a szappanoperákban megjelenő roma orvosok, ügyvédek, irodalomtörténészek, bolti eladók és bankhivatalnokok, a híradókban föltűnő roma riporterek, műsorvezetők fölülreprezentsága az összlakosságban lévő arányukhoz képest) nem evidencia, amíg a kisebbségi önkormányzat kizárólag egy etnikumú „cigányságot” ismer, ráadásul alapvető diszfunkciókkal terhelt (azaz a kulturális és közösségi autonómia kialakítása helyett – a többi kisebbségi önkormányzatokkal sajnos rokon vonásokat mutatva – inkább pénzosztó szervezetként működik), addig aligha indul változás: az egyetemre, munkahelyre, pozícióba betuszkolt, ám kulturális hátrányoktól és előítéletektől egyaránt mentesíteni mulasztott, így ezekkel terhelt roma polgár halmozott kényszerítőerőkkel, ellenerőkkel küzd, a kontraproduktivitás tehát kódolt. Ahogy akkor is az volna, ha azonos bűncselekményt különbözőképpen ítélnének meg a romák javára. De ez egyelőre – reprezentatív fölmérések ugyan nem készültek, de a jelek ezt sejtetik – a többségi társadalom felső középrétegébe tartozó bírói kar tevékenységének betudhatóan épp fordítva van. Sőt már azt megelőzően, a bűnüldözési szakaszban is, az alsó középrétegbe sorolható - bűnüldöző szervekben – hivatást választó csoportok jól nyomon követhető, több ízben bizonyított burkolt vagy nyílt rasszizmusa és előítéletes tevékenysége feltételezni engedi...

Úgyhogy volna még mit tennie a többségi társadalom túlnyomó részének, ezen belül jogász ismerősömnek is – leginkább a fejekben. Hogy a magatartásformákhoz, értékekhez ne elsősorban igazodjanak a – bármely értelemben vett - kisebbségek, hanem spontán alakítsák azokat a többséggel közösen.


Erdős Philippe Zoltán

 

 

 

Kertesi Gábor: A társadalom peremén (Osiris, 2005)
Anthony Giddens: A harmadik út (Agóra Marketing Kft., 1999.)
Peter Towsend: Szelektivitás - a nemzet megostása
Peter Townsend: Szegénység - elméletek
Ladányi János - Szelényi Iván: A Roma etnicitás "társadalmi konstrukciója" Bulgáriában, Magyarországon és Romániában a piaci átmenet korszakában (Szociológiai Szemle 2001/4.)
Szelényi iván - Ladányi János: A kirekesztettség változó formái (Napvilág Kiadó, 2004)
Ladányi János: Szociális és etnikai konfliktusok (Új Mandátum, 2005)
Ladányi János: Lakóhelyi szegregáció Budapesten (Új Mandátum, 2008)
Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (in: Válogatotott tanulmányok, Corvina Kiadó, 2004)
László János: A szociális reprezentációtól (in: Társadalmi kommunikáció, Osiris, 1999)
Kertesi Gábor - Kézdi Gábor: Általásnos iskolai szegregáció - okok és következmények (MTA - Budapesti Corvinus Egyetem, 2004)
Ligeti György - Báder József: Szereti valaki a cigányokat? (szochalo.hu/hireink/article/100353/3218/)
Kerényi György: A magyarországi romák (aporszocped.atw.hu/letoltesek/magyarorszagi%20romak.doc)
Richard Rorty: Filozófia és társadalmi remény (L'Hartmann, 2007)